Augusztus

 Amikor gyermek voltam, azt hittem, hogy az idő bőséggel áll a rendelkezésemre. Akkoriban, úgy éreztem, hogy egy nap nagyon hosszú idő. 

Most meg csak telnek a napok, hetek. És már tudom, már megtanították nekem, hogy az idő az kincs. 

Azt hittem, hogy nem fogom túlélni mindazt ami velünk történt.  Azt hittem, hogy nem fogok tudni talpra állni. 

Azt hittem, hogy ilyen dolgok csak a filmekben vannak.

De vége. Nem tudom, hogy hogyan, de vége.

Hinni szeretnék egy szebb és nyugodtabb életben. 

Egyszerű dolgokat szeretnék. Semmi különös.  Tényleg. Csak nyugalmat, biztonságot, bizonyosságot. De ehhez idő kell még. És hit, hogy újra hinni tudjak. 

Késő van

    Egyszer régen, valaki azt mondta nekem, hogy mindent veszteség feldolgozásához kell legalább egy év. Igaza volt. Amikor visszagondolok, hogy ma egy éve, ezen a napon mi történt, még mindig elszorul a szívem. Bele remeg minden részem és még talán a sejtjeim is tudják, hogy az ami történt, az kegyetlen.

    Amikor visszagondolok, hogy egy évvel ezelőtt milyen volt az életem és mennyi minden megváltozott azóta, mindig eltöprengek, hogy miért kellett ekkora árat fizetnem?

    Külső szemmel úgy tűnhet, hogy rendeződött mindent. átvészeltem a legnehezebb időszakot. De minden nap, amikor tükörbe nézek elkap a rettegés. A félelem attól, hogy többé ne féljek.     Szükségem van a biztonságra. A talpalatnyi földre a lábam alatt, ami biztonságot nyújt, a kulcs kattanására a zárban, ami kizárja a gonoszt.

Megérkeztem. Otthonra leltem. A lelkem még fél, még darabokban.
        Késő van. Aludjunk!