Mindig tervezem, hogy időt szánok végre rá és leírom a gondolataimat, érzéseimet. Tudom, hogy sok a közhely és tudom, hogy mindenkinek a saját baja, fájdalma a legnagyobb, de ez nem vigasz számomra. Tudom, hogy külső szemmel talán sokan azt láthatják az életemből, hogy egy év alatt sikerült talpra állnom és minden adott egy egyszerű és nyugodt élethez. Ez nagy vonalakban így is van. De visszatekintve, senkinek nem kívánom azt a fájdalmat, munkát ami kellett ehhez. A lelki sebeket, azt a fajta mély fájdalmat, gyászt senki se élheti át, amit nekem okozott. Egyáltalán abban sem vagyok biztos, hogy ezt valaha ki lehet heverni. Vannak napok amikor talán könnyebb, de vannak napok amikor minden semmiségen képes lennék sírni. És bármi, akármi képes előhozni olyan fojtogató szomorúságot, hogy még szavak sincsenek rá.
 Csak ülök és nézem a fiamat, hogy olyan pillanatokat kapok tőle amiért érdemes csinálni tovább. Nézem és látom, ahogy eltelt az idő. Nézem és nem akarom, hogy elmúlik egyszer az élet és ott fog állni egy napon a halott anyja mellett. Nézem és rádöbbenek, hogy egyszer, bármikor vége lehet mindennek. Dehogy döbbentem rá. Rádöbbentettek, amikor az életemet féltve kellett menekülnöm otthonról. Megmutatták, hogy mennyire keveset ér az élet, hogy mennyire rövid és törékeny egy egy emberi lét!